Írta: Nagy Gábor
Képek: Nagy Gáborné Katalin
A budapesti Erzsébetváros belvárosi felét nevezik az elmúlt 10-15 évben zsidónegyednek. Ennek az elnevezésnek több oka van. Elsőként említeném azt, hogy a magyar és ezzel egyben főként a
 |
| Dohány utcai zsinagóga |
budapesti zsidóság ezen a területen élte és éli a vallási és kulturális életét. Itt található a világ második és Európa legnagyobb zsinagógája is a Dohány utcában. De itt van a Rumbach utcai és a Kazinczy utcai zsinagóga is. Másodikként kell említenem, hogy ezen a városrészen, Király utca, Kertész utca, Dohány utca, Károly körút közötti részen jelölték ki az úgy nevezett nagy gettót. 1944-ben a magyar zsidókat betelepítették a fallal körülvett városrészbe és a nem zsidó lakosságot pedig annak elhagyására szólították fel. A gettóban hetvenezer zsidó származású magyar élt embertelen körülmények között. Jogaitól és vagyonától megfosztva élt itt totális halálfélelemben a pesti zsidóság.
A gettót a Szálasi-kormány idejében 1944 november 19.-én hozták létre a zsidó emberek koncentrálására, a VII. kerületben. A nyilas terror folyamatos felügyelete alatt több tízezer ember lelte halálát a gettó falain belül. Elgondolkodtató, hogy közvetlen a német megszállása után felmerült a zsidók egy helyre való
költöztetésének gondolata, de végül ezt akkor (1944. márciusában) elvetették. A főváros polgármestere ekkor még csak azt írta elő, hogy minden jogilag zsidónak minősülő családnak kerületenként, olyan előre kijelölt házakba kell költözni, amelyek homlokzatát hatágú sárga csillaggal jelölnek meg. Ekkor a vidéki zsidóság már rég gettókban élt és megkezdődött a koncentrációs táborokba való szállításuk is. 1944 július 7-én, amikor a budapesti zsidóság deportálására került volna sor, Horthy kormányzó leállíttatta a marhavagonos haláltábor járatokat. Október 15.-én Magyarország kiugrása a háborúból nem sikerült és ezzel egyidejűleg Szálasi került hatalomra. Véres, embertelen zsidóüldözés vette kezdetét. A zsidó férfiak nagy része munkaszolgálatos volt és a fronton teljesített szolgálatot. Az itthon maradt nőket, időseket és gyerekeket pedig árokásásra és egyéb kemény fizikai munkára kötelezték. Sokakat összegyűjtöttek az Óbudai Téglagyárban és onnan gyalogmenetben indítottak útnak a nyugati határ felé. 1944 november 8.-án közölték
a zsidó vezetőkkel, hogy a hetedik kerületben egy összefüggő elzárt területre kell költözniük. A nagy gettó felállításának rendeletét a nyilas Vajna Gábor belügyminiszter írta alá. A területet magas palánkfalakkal vették körül és csak négy bejáratot hagytak. A területet csak és kizárólag különleges esetekben lehetett elhagyni. A beköltöző zsidóság a központi Klauzál térre ment és ott értéktárgyaikat elkobozták tőlük. Eredetileg 63000 zsidóval számoltak, ami azt jelentette, hogy egy szobára kb. 14 ember jut. Végül a gettó lakóinak száma elérte a 70000 főt. A gettó lakossága a belső rend fenntartására belső rendszert állított fel. A gettót területekre osztották és ezek élére felügyelőket állítottak. A házaknak és a lakásoknak is saját parancsnoka volt. Ez a rendszer azonban nem volt képes ellenállni a nyilas betöréseknek, amik gyakran gyilkosságokkal végződtek.
 |
| A Rumbach utcai zsinagóga a háború óta vár a felújításra |
A gettó házaiban középkori körülmények voltak. Tisztálkodási lehetőség szinte semmilyen nem volt. Nagy gondot okozott az élelmiszerhiány is. Eleinte a kenyeret kívülről szállították a gettóba és fejenként csupán 150 g-ot jelentett. Később a Nemzetközi Vöröskereszt szállított alapanyagot a gettóba és itt három kisebb pékségben készítették a kenyeret. Persze a szállítmány gyakran kimaradt és még sűrűbben megcsapolták azt. Amikorra a szovjet csapatok körülvették Budapestet a gettóban élő emberek helyzete kritikussá vált. A város ostroma alatt az izraelita temetőkbe nem tudták elszállítani a holttesteket , amik a város határain voltak. A gettólakók által igénybe vehető kórházak gyógyszerellátása erősen visszaesett vagy megszűnt. A város bombázása során a gettó is több találatot kapott. A kialakult állapotok miatt többen az öngyilkosságba menekültek. A holttesteket elkülönített helyeken tárolták, de a járvány kitörését csak a hideg akadályozta meg.
Az utolsó napokban többen tartottak a gettó elpusztításától. Azok a hírek járták, hogy a németek a gettót lebombázzák. Mások azt mondják, hogy több száz német és nyilas katona állt készenlétben Pesten, hogy mészárlást rendezzen a gettóban. Ez végül meghiúsult és 1945. január 17 és 18.-án a szovjetek elérték a pesti belvárost, felszabadították a gettót is. Közel háromezer temetetlen holtestet találtak az elzárt városrészben. Ezek nagy része a Dohány utcai zsinagóga mellett fekszik tömegsírokban. Végül a pesti zsidóság jó része megmenekült, és nem került deportálásra. Közel 68,000-en menekültek meg.
Azokban az időkben, amiben mi élünk fontosnak látom, hogy az ember megemlékezzen ezekről. Fontosnak tartom, hogy megemlékezzen politikai és vallási hovatartozás nélkül. Fontosnak tartom, hogy úgy emlékezzen meg, hogy az tényszerű legyen. Hogy ne torzítsa el a valóságot és az igazságot. Mindezen történetekhez csupán egyetlen személyes emlék fűz. Csak egy történet. Családom felmenői Pestiek voltak. Dédszüleim, amikor nagymamám még kislány volt, a Klauzál téren éltek. Ebben a korban éltek. Dédnagyanyám kisgyerekeket rejtegetett pesti otthonában. Valaki feljelentette. Mire a mamám az iskolából hazaért, sem a két gyermeket, sem édesanyját nem találta. Soha többé nem találta. E szörnyű kor katonái elvitték a zsidó gyerekeket és azt is, aki védeni próbálta őket. Engem büszkeséggel tölt el a tény, hogy dédanyám jó oldalon állt. És egyben felelősségre is int, hogy én is ott álljak.