Vera néni és egy sukorói zsellérház

  Néha nem is gondoljuk, hogy nem kell messze kilométereket utazni, hogy valami igazán értékeset lássunk. Néha elég a szomszéd faluba menni, hogy egy szelet történelmet szippantsunk magunkba. Meglehetősen sok helyen jártunk már, és sok történelmi és néprajzi emléket néztünk meg országszerte. Vannak azonban olyan látnivalók, amik különleges módon kápráztatják el az embert. Úgy gondolom, hogy számomra a Sukorón található Néprajzi Ház egy ilyen hely. Vera néni, aki az időkereket visszaforgatva mesél nekünk a ház és lakója életéről, különös nyugalmával és kedvességével kalauzolja el az ide látogatókat. Mintha megállt volna az idő e helyen.



  Mi nyitásra értünk a házhoz, Vera néni akkor caflatott felfelé az emelkedőn. Elmondása szerint egyenesen a kertből jött, mert jövőhéten lakodalom lesz, a fia esküszik, így a portának takarosnak kell lenni. Fél hat óta gazol. Már ebből éreztük mennyivel másabb az élet még most is faluhelyen. 
 Ragyogón sütött a nap. A ház döngölt, fehérre meszelt falai csak úgy ragyogtak a napsütésben. Piros muskátlik virítottak az ablakokban, a fű csodás mélyzöld volt. Talán ezért lett a magyar zászló piros, fehér, zöld. Egy hamisítatlan magyar zsellérház tárult a szemünk elé. Csend volt és nyugalom.
 Vera néni ajtót nyitott, addig mi összeszedtük a gyereket, aki addigra bejárta az udvart, négykézláb.


 Vera néni elmondása szerint a sukorói zsellérház 1863-ban épült. Nem vályog, hanem tapasztott sárfalai vannak, apró ablakokkal. Kemencéi kézzel vannak tapasztva (csikós kemence), ez igen jellemző volt a környékre. Egyet gyorsan meg is nézünk az úgynevezett tisztaszobában. Idegenvezetőnk itt elkezd mesélni a ház és lakója történetéről. Marika nénitől, aki életvitel szerűen élt itt az 1960-as évekig, a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága még életében megvásárolja az épületet. Közel 20 évig élt még benne és ő maga mutogatta az ide látogatóknak, miközben ő a hátsó szobában élte mindennapjait. A mai napig Frész Mária használati tárgyait látjuk itt kiállítva, azon a helyen, ahol eredetileg használta őket. A sváb asszony férje még a háborúban veszett oda, és egyedül nevelte fel két gyermekét.

Az egyetlen bútor, ami nem Mária nénié volt.


  A tiszta szobából a konyhába megyünk. A nyitott füstös konyhában rengeteg fazék, köcsög, tányér található, amely a szintén Fejér megyei Csákvárról származik, ahol a kor egyetlen fazekas nagyhatalma volt a környéken.




  Az utolsó helység az a szoba, ahol Mária néni az utolsó éveiben élt. Ruhái a mai napig szépen behajtogatva a szekrényben vannak. Melegítő és főzőedényei a csikós kemencén, és asztalán imádságoskönyve. Az egész olyan egyszerű és szerény. Semmi fölösleges holmi. Csak ami kell, az van. Mennyivel jobb lehetett ez, mint ma, amikor az ember annyi fölösleges kacatot és lomot halmoz fel az otthonában? Mennyit tanulhatnánk nagyszüleinktől, dédszüleinktől és mennyire nem hallgattunk mégsem soha rájuk. Pedig sok bölcsességet mondtak és mondanak nekünk, még azok a dolgok is amit maguk után hagytak. Persze mindezt csak akkor, ha hagyjuk, hogy ezek a helyek, ezek a tárgyak elmondják számunkra azokat az értékeket, és üzeneteket, ami miatt ki vannak állítva.




 Sajnos, Vera néni elmondása alapján kevesen, ami még szomorúbb, hogy egyre kevesebben látogatják a házat. Őszinte szomorúságot hallottam a hangjában. Dolgát végezve leült az ajtó mellett felállított kempingszékre, és ugyanazzal a nyugalommal és békességgel, amellyel körbevezetett bennünket, cseresznyézni kezdett.


  Annyit megyünk a Balatonra, és a Velencei-tóhoz a nyáron. Annyian látogatjuk meg a közeli turista és biciklis útvonalakat a Velencei-hegységben. Látogassuk meg Vera nénit, aki az időkereket visszaforgatva megmutatja nekünk, hogy hogyan élt egykor a faluban egy zsellér, hogyan élt egykor e házban Mária néni. Talán nyár végére eltűnik majd a szomorúság Vera néni hangjából, mert idén sokan voltak...

Írta és fotók: Nagy Gábor